A Lét és a Szahara. Paul Bowles: Oltalmazó ég

Paul Bowles (1910-1999) neve kevésbé ismert a magyar olvasóközönség előtt. A New York-i születésű író Párizsban került Gertrude Stein irodalmi körébe, majd az ő ajánlására látogatott el Tangerbe. A marokkói kikötőváros végül otthonává vált, ahol feleségével együtt olyan neves látogatókat fogadtak, mint Truman Capote és Tennessee Williams.

Oltalmazó ég című regénye, amely először 1949-ben jelent meg és magyarul 1991-ben publikálta az Európa Könyvkiadó, a nyugati látogatót érő afrikai kulturális sokkot festi meg egzisztencialista színekkel. Port és Kit Moresby tizenkét évi házasság után és a második világháború nyomán kialakult káosz elől menekülve, kapcsolatuk meggyógyulásának reményében látogatnak el Észak-Afrikába. Az észak-afrikai utazás témájából Bowles hatásosan bontja ki a klasszikusok igazi patinás stílusában megírt egzisztencialista drámát.

A történet szinte kafkai kezdéssel indul: Port beleveti magát az idegen éjszakába, és titokzatos látogatóját követve egy sátorba kerül, ahol a testét és idejét pénzért áruló fiatal lány ezeregyéjszaka meséire emlékeztető történetet kezd szőni, amely prófétikusnak bizonyul, előrevetíti a Port által bejárt utat.

A főszereplők mindenben egymás ellentétei. A férfi sodródik, keres, alig kapcsolódik a világhoz. A nő, ellenkezőleg, teljesen elmélyül az érzékekkel megragadható világban, betegesen mágikus erőt tulajdonít a tárgyaknak, ezoterikus asszociációkat lát, miközben értelmet keres, ugyanakkor szabadulást is az ijesztő értelemből, amelyet felfedezni vél. Noha főszereplői modernek, haladó gondolkodásúak, különösen Kit, Bowles mégis tradicionális férfi-nő tipológiát állít fel kettőjük ábrázolásával. Port kapcsolata a világgal horizontális, a világot széltében próbálja meghódítani, Kité pedig vertikális, ő elmélyül(ne), az új helyeken, ha fizikálisan ezt nem is sikerül megvalósítania, a gondolatai révén próbál otthont teremteni magának. A házastársi csevegésnek tűnő, szekírozástól sem mentes beszélgetéseik, melyekben énjüket és egymás énjét vizsgálják, akár Platón filozófiai Akadémiájának családi verziója is lehetnének. Előtörténetükről, házasságuk első évtizedéről sokat nem tudunk meg, hiszen egy utazónak nincs története, tapasztalatait nem összegezi, nem von le belőlük személyisége formálására alkalmas következtetéseket sem.

Bowles-varosfal

Port igazi egzisztencialista utazó. A lét autentikus megtapasztalását keresi, külső utazása mindig énje kaleidoszkópjának forgatása is, egyfajta belső utazás. Szerinte a turista és az utazó közötti különbség alapvetően az időben kereshető: a turista hazasiet hosszabb-rövidebb ideig tartó utak után, míg az utazó egyik helyhez sem tartozik, otthona az egész bolygó. Port bolyongását a furcsa találkozások tagolják. Sokatmondó, hogy ezekben véli felfedezni azt a természetességet, a lét magától értetődő teljességét, amit mások otthon találnak meg. Szüntelenül arra vágyik, hogy úton legyen, ahol, állítása szerint, objektíven tud gondolkodni. Élményeiről írni azonban nem tud, hiszen amikor él, akkor képtelen szavakba önteni megtapasztalásait. A gondolatot ötven évvel később Michel Houellebecq, korunk nagy életuntja, is visszhangozza, amikor megállapítja, hogy azok, akik igazán szeretik az életet, nem olvasnak, nem járnak moziba, ugyanis a művészet világába kizárólag azok bejáratosak, akik kissé megcsömörlöttek az élettől.

Ugyanakkor ez az állítólagos objektív gondolkodás, amelyet az utazás tesz lehetővé számára, Portot nem segíti hozzá önmaga megtalálásához, bolyongása nem valódi identitáskeresés, hanem inkább menekülés. Útlevelének elvesztésekor csupán szokásból próbál intézkedni annak visszaszerzésére, de végül fura elégtétellel fogadja, hogy nem csupán saját maga, de már a világ számára sem beazonosítható. Noha részben idealizálja az idegen világot, mégis a nyugati ember dominanciájával viszonyul a Szaharához és az észak-afrikai primitív világ időtlenségéhez. Feleségétől is elvárja a változatlanságot, amely számára az az arkhimédészi pont, melyből kimozdíthatja a világot.

Felmerül ugyanaz a kérdés, amely a belső utazás páratlan ábrázolásában, Tarkovszkij Sztalker c. filmjében is megfogalmazódik: lehet-e valaki boldog mások boldogtalansága árán? Míg a sztalker vezetésével az abszurd környezetben megtett út a hit felé nyit, a misztikum jelenlétében zajlik, addig az utazó Moresby-ék számára a misztérium kimerül az egzotikumban, amelynek felszínes látványossága lehetetlenné teszi az önmagukkal szembesülő valódi elmélyülést, így a másikkal való autentikus kapcsolódást is. Noha Kit lenyűgözően intelligens, intellektuálisan is érzékeny, életét mégis a férje, annak útitervei határozzák meg. Kit számára az önfelfedezés csak férje halála után következik. Miután Port tífusz által legyőzött lélektelen testére szó szerint rázárja az ajtót, és a sivatagba menekül, elkezdődik Kit számára is a kettős, külső-belső utazás. A kötetlenség első örömében egy ideig megszabadul görcsös babonásságától is. Amint saját magáról elmélkedik, a régi filmekből ismert, tipikusan finom női szereplőből igazi karteziánus filozófus lesz. Azonban sivatagi kószálása nem sokáig marad a boldog időtlenség vakációja, újból felébred benne a valakihez tartozás archaikus női vágya, s gyakorlatilag az első jöttmentre rátapad, aki róla gondoskodik, akár annak árán is, hogy szexuális játékszerré válik. Útjának következő állomásai a Stockholm-szindróma Pasolini által megrajzolt esettanulmányába illőek. Részben vállalt, részben kényszerrabságából akkor ébred fel, amikor visszatér ahhoz az önmagához, akit még a történet elején megismertünk: ahhoz, aki mágikus jeleket, összefüggéseket lát. Végül ez ad neki erőt, hogy a horrorisztikus kitettségéből szabadulást keressen. S ezzel, noha kívülről a poszttraumás stressz minden jele látható rajta, Porttal ellentétben, ha nem is mondható róla, hogy megtalálja önmagát, de személyisége kiforrottabbá válik.

Bowles-sivatag

Bowles regényének másik főszereplője a Szahara. Bowles idegen szavakkal tűzdelt pazar, lírai szépségű leírásai a látszólagos egyhangúságból az olvasó érzékei számára is gazdag világot varázsolnak elő. A sivatag igazi ősanyagként jelenik meg, amelynek érzékileg látszólag szegény, de egzisztenciálisan annál gazdagabb textúrájába olvadva Port a kiürülés olyan mély pontjára jut el, hogy megállapítja, nincs már egy még mélyebb dimenzió, amelyet felfedezhetne. A Szaharában élik meg önmaguk mélységeit fürkésző útjuk legsötétebb pontját, amikor megállapítják: semmi más nincs fölöttük, csupán az oltalmazó ég, amely védelmet nyújt a fölötte megbújó sötétség ellen az alant levőknek. Nincs itt semmi apró kedvtelés, ami tűrhetővé teszi az életet, feledteti a lét nagy harcát, nincs a helyhez kötött élet jól kialakult rutinjainak oltalma sem. Minden új település új stádium az önfelfedezésük útján, ugyanakkor újabb eltávolodás a másiktól, mélyebbre süllyedés a magányba, amelyet csak a bátrak (vagy gyávák) vállalnak.

A regény ugyanakkor a nyugati társadalom pallérozott kritikája is. A mellékszereplők, akikkel a főszereplő házaspár útja egy ideig összefonódik, mint például barátjuk és rövid ideig útitársuk, Tunner, a két ausztrál turista, Mrs Lyle, a savanyú, kövér, szószátyár asszony és haszontalan, elkényeztetett fia, Eric, a különféle gyarmati hivatalnokok, lehetőséget biztosítanak a szerző számára, hogy elítélje a túlfinomult társaságot, de az amerikai átlagember mentalitását is, amely számára teljességgel kizárt a lét olyan definíciója, amely a szenvedést is magába foglalja.

Bowles stílusában a harmadik személyben történő mesélés váltakozik az egyes szám első személyben, szinte naiv közvetlenséggel visszaadott gondolatokkal. Ezt a narratív játékot különösen hatásosan alkalmazza, amikor Kit sivatagi kóválygása során az addig első személyben beékelt megfigyelések elhagyásával érzékelteti, hogy külső felszabadulásával egyidőben megszűnnek a hősnő kínzó gondolatai is. Az igényes olvasók akár el is várhatnák, hogy egy érett szerző a szereplők gondolatait érzékeltesse, ne pedig szájba rágja, azonban Bowles-nál éppen ez a technika jeleníti meg azt a nyugtalanító feszültséget, amely a gondolat és párbeszéd, dialógus és díszlet között van, és amely még inkább fokozza a háttérfüggönyként szolgáló, rémálomba illő afrikai világ jellempróbáló idegenségét.

A párbeszédeknek nincs szerepük a történetalakításban, csupán illusztrálják azt, amit a narrációból már megtudott az olvasó. A fordulópontoknál a „szelektíven” mindentudó narrátor fókuszt vált. Az egyes szereplők által megélt sorsfordító eseményeket nem részletezi, ezeknek a pillanatoknak csupán utórezgéseiről értesülünk a többiek szemszögéből, ami azt sugallja, talán levonható következtetésként is, hogy a meztelen lét megtapasztalása végül titokzatos és mélységesen személyes marad.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s