Befejezetlen közhelyszótár. Demény Péter: Vadkanragyogás

A marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában idén megjelent kisregény már nyitómondatában kijelöli a teret, amelyet bejár: „Ez nektek a boldogság? Hogy egy öreg ember bűzeit szagoljam?” – van itt, kérem, metafizika, elmúlás, kipakolás, naturalizmus. Mint szinte minden kortárs magyar szerzőnél, hadd tegyem hozzá. Ám ha arra számítunk, hogy ez az in medias res kifakadás bátor, mágikus realizmussal fűszerezett önfelfedezés kezdetét jelzi, naiv bizakodásunkban hamar lelomboz a következő, oldalnyi mondat, amely hemzseg az aforizmáktól, „idézhető” soroktól. A közhelyek ilyen gyöngyszemeit olvashatjuk, mint „ebbe az életbe is beleszorítottak valaha, amikor megszülettem”, „az élet semmi más, mint földhöz kötött rabság”, hogy csak az első oldalról szemelgessünk. Aki elég türelmes, kedvére válogathat, minden oldalon bőven talál belőlük.

A kisregény a Nicolaus fejedelemnek mátkául ígért Katerinának, az embermadár narrátornak a felröppenésével indul, majd francia nevelőnője iránti rajongásával folytatódik. A nevelés témája kapcsán tollából (szándékos a szójáték) olyan tinisen lázadó frázisokat ráz ki, mint „nem tudom, mikor hozzák létre azt a hatóságot, amely megtiltja a gyermekek nevelését”. Madarunk nemcsak szülei, a „két jólnevelt varjú” ellen lázad, hanem Isten ellen is, azonban az istenellenes gondolatoknak a nehezen megfogható szereplők és a még nehezebben megfogható cselekmény alakításában nincs komoly szerepük. Hamarosan színre, de legalábbis az említés erejéig papírra lép Katerina igaz szerelme, a spanyol táncmester. A csalárdnak bizonyuló Don Diego története igencsak nehezen indul be, valószínűleg azért, mert egy másik világban Zorróként is fontos feladatokat lát el. Addig is, Katerina mesél tiniszerelméről, Hans lovászfiúról, különböző nagyurakról, papokról, a kastélyról, első báljáról, szintén csak az említés erejéig, és pár sorból megtudjuk, miért is kellett naplót írnia. Belső kényszerét magyarázva, a narrátor az írói lelket tehéntőgyhöz hasonlítja; azonban sajnálatos módon nem az olvasói lelket tápláló tej folyik belőle, hanem a már megszokottá vált aforisztikus ömlengés.

A továbbiakban olvashatunk megértésről, szépségről, ismét Istenről, „tisztán bűnözésről”, boldogságról, a szerelem kínjairól, melyeknél már csak a könyv olvasása kínosabb. Az áltörténet ide-oda ugrál az időben, nehezen követhető, holott megírásának deklarált célja épp az, hogy rendet tegyen Katerina életében. Talán a történetben kellett volna előbb rendet rakni. Az igen csökevényes, de a kortárs író számára kihagyhatatlan intertextualitás jegyében találkozunk itt az írói álnevén megjelenő Casanovával és áldozatával, aki nem más, mint Heinrich Böll főszereplője, narrátorunk névrokona, s akitől Jézus már csak egy lépésre, bocsánat, oldalra van; olyan neves vendégművészek is fellépnek a történetben, mint Bach és a bécsi mágus, akit valószínűleg az amerikai novella alapján készült film szereplőjéről, Eisenheimról mintázott a szerző; van itt még fehér bálna, három boszorkány, sőt Zrínyi Miklós is (nevén ugyan nem nevezi), hiszen valahogy a vadkant is színpadra kellett vezetni, hogy indokolja az egyébként értelmetlen címadást.

A fiatalkori naplóégetés után a narrátor emlékírásra adja a fejét. Ha netán az olvasó eddig nem jött volna rá, a várúrnő/madár/emlékíró explicite is jelzi, hogy „az emlékezés viharában” a negyedszázadnyi események időrendiséget felrúgva, koncentráltan kerülnek papírra, az emlékek csak úgy süvítenek, ömlenek a lelkéből és tollából, küszködés nélkül (ez utóbbit meghagyta az olvasónak). Aki a szenvedélyről, az írás szükségletéről szeretne történelmi ízű allegóriát olvasni, annak inkább Darvasi László Taligását ajánlom.

A számomra eddig ismeretlen szerző talán üdítően nemzetközinek szánta kvantumugró-dimenzióváltó szereplői gárdáját, amelyet nemcsak több korszakból, hanem több, valóságos és fiktív, térből válogatott össze. A holizmus („minden mindennel összefügg”) mint narratív szervező elv nem új az irodalomban. Egyik lenyűgöző példája nagy kedvencem, a brit David Mitchell, aki nemcsak egy-egy nagy lélegzetvételű művében alkalmazza, hanem segítségével egész eddigi munkásságát egy összefüggő egésszé alakítja. Azonban egy zsebszótárnyi terjedelmű írásban, mint a Vadkanragyogás, a többdimenzionalitás erőltetettnek hat; a spanyol, angol, német, lengyel, francia, orosz, görög, román szereplők nevéből főzött lecsó gondolati tartalma olyannyira túlfűszerezett, hogy már élvezhetetlenné válik.

Mint minden igazi kortárs magyar írásban, itt is elmaradhatatlan a poétikussá desztillált szex témája. Az olvasó a 124. oldaltól a 133. oldallal bezáróan gyönyörködhet a leghosszabb jelenetben, amely vélhetően a se füle, se farka történet kulminációja, de az is lehet, hogy az Emlékiratok könyve százhúsz oldalas szexjelenetének helyi változata. A közhelyforrás különösen gazdagon, szentimentálisan buzog itt, Coelho sárgulhat az irigységtől. A szeretethimnuszt vulgarizáló aforizmaáradatban olyanokat olvashatunk, mint: „a szerelem perzsel és pusztít… a szerelem örvény… a szerelemben nincsen közép, minden intenzív… a szerelem nem osztozik, és nem riad vissza az alacsonytól”. Ha mindebben a jóindulatú olvasó semmilyen erkölcssértő szándékot nem feltételezne, hanem csupán a szenvedély ódáját zengő írói fogásként szeretné elkönyvelni, naivitásából hamar felébredne, ugyanis a szerelmi eksztázisban narrátorunk már a Jelenésekből, Isten szájából is kölcsönöz szavakat, és önfelfedezése tetőfokán megállapítja, hogy „a langyosokat kiköptem”. Bizonyára ugyanaz a múzsa látogatta meg a jelenet írásakor a szerzőt, mint egykor Coelhót, akinek Piedra-folyós szereplője az orgazmusban talált rá Istenre. Akárcsak a brazil író legismertebb mondása („ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy kívánságodat megvalósítsd”), kicsengetési kártyára való annak deményes változata is: „Ha valamit akarsz, nem várni kell, hanem igazán akarni, és minden megadatik, ami csak kell”.

A Vadkanragyogás minden bizonnyal a több év során összegyűjtött írói gondolatok egyvelege, amelyet a szegényes történeti szál épphogy összefércel publikálható (de jelenlegi állapotában publikálásra még nem alkalmas) írássá. Önmagát is meghazudtolja, hiszen „mi más a művészet is, ha nem fékezett szenvedély, megmunkált szenvedély akár”, azonban itt sem fék, sem megmunkálás nem érezhető. A technika talán sikeres az olyan nagyok kezében, mint Marías, de itt giccsesnek hat. A spanyol szóbűvésznél a folyamszerű gondolatok csábosan körüljárják a szereplőket, odaillőek, relevánsak a történet alakulásában, az ideák újramesélik, fölülírják magukat. Itt viszont az élet nagy dolgairól szóló megfigyelések tolakodó áradata megfojtja a történetet; a gondolatok csupán véletlenszerűen, mindenféle jelentésgazdagodás nélkül bukkannak fel újra. Quod licet Javieri, non licet Petro.

Nyelvezete maga szép, míves, mentes minden közönségességtől, többnyire a kortárs magyar regényekre jellemző kiábrándultságtól is; tele van erővel, mondatai könnyedén gördülnek. „A beszéd sohasem volt fárasztó, mert értelem rejlett benne”, írja a főszereplő. A regény olvasása viszont annál fárasztóbb volt, mert igencsak kevés értelem rejlett benne. Hangulata akár élvezhető is lenne, ha egy kis alkotói önfegyelemmel s az ömlengés kordában tartásával a szerző egy kidolgozottabb művet adott volna olvasói kezébe. Ily módon a történet, a múzsák lakóhelyéről ideérve szép hazánkba, híres szép Erdélyországba, a Kárpátokon is túl, ahol a kurta farkú vadkan túr, akár ragyogó is lehetett volna…

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s